A Magyar Szocialista Párt történetének legmélyebb válságát éli át. Az EP-választások eredménye, az MSZP megalázó veresége előre látható volt. Bár többen – igazi kampány hiányában teljesen alaptalanul – titkon remélték, hogy alvó bázisunk felébred, az eredmény nem okozhatott meglepetést. A veszély és a tét óriási: az MSZP váltópárti jellegének elvesztése, a Fidesz, illetve a jobb és a szélsőjobb kétharmados parlamenti többsége, a baloldal szisztematikus felszámolása, tartós marginalizálódása. A tét az, hogy lesz-e szervezett baloldal Magyarországon, kiegyensúlyozott marad-e a politikai berendezkedés, lesz-e valós alternatívát nyújtó parlamenti váltógazdálkodás? Vagy jön Orbán Viktor országlása, egy autoriter, antidemokratikus, rendpárti, prezidenciális berendezkedés a régiót destabilizáló nacionalizmussal? Bánná a csoda, ha az elkopott MSZP helyett Angela Merkel vagy Nicolas Sárközy kapna esélyt négy évre a kormányzásra. Senkinek nem lenne félnivalója, hogy a demokrácia, a jogállam csorbulhat, senkinek nem kellene tartania attól, hogy eltérő nézetei, baloldali, liberális elkötelezettsége, eltérő identitása alapján diszkriminálják.

 

Az MSZP előtt három út áll: 1. Változatlanság, tétlenkedés esetén tovább sorvad, tartósan elveszti váltópárti jellegét. 2. Bármilyen pártszakítás, vagy akár csak annak lebegtetése végzetes kalandorság (lásd a szétszakadt lengyel baloldal vergődését, mely már egy évtizede kiejtette magát a politikai váltógazdálkodásból). 3. Tartalmi, szellemi megújulás. Az MSZP újra sugározzon gondolatokat, erőt, elszánást! Adjon újra hitet a baloldal megmaradt, illetve visszahúzódott, de még visszaszerezhető híveinek.

 

Se szaga, se bűze

 

Az MSZP elnöksége és a párt elitjének többsége hitelét vesztette június 7-én. Óriási az elmaradt haszon. Egy "beleállós kampány" nemcsak 1-2 európai parlamenti helyet hozhatott volna még, hanem mozgósíthatta volna a zsibbadt, apatikus pártbázist, felkészíthette volna a pártot az igazán fontos 2010-es megmérettetésre. Ennek elmulasztása szabotázsnál több: súlyos politikai mulasztás volt. Az MSZP központi kampánya – ha beszélhetünk ilyenről – minden szempontból kudarcot vallott. Az MSZP elnökségének nem voltak érdemi üzenetei, nem volt mozgósító ereje. Több héten át kampányolva megbizonyosodtam róla: még ebben a rendkívül nehéz időkben is lehetett politikai mondanivalót, üzenetet nyújtani – nemcsak unióst, de belpolitikait is! Egy évvel ezelőtt a párt elnökségének felvetettem: mérleget kellene vonnunk: mit értünk el, mit tettünk az országért 2002 és 2009 között. Már akkor világos volt, hogy a kampányban nem kerülhetjük el a belpolitikai témákat. Javasoltam, hogy készítsünk leltárt az eredményekről, de ne hallgassuk el a kudarcaink okait sem! Szimpatizánsaink rosszkedvét, apátiáját és önbizalomhiányát csak úgy lehet leküzdeni; ha a Fidesz "romokban az ország" ítéletével szemben hiteles, objektív képet adunk az ország helyzetéről, és ha kell, újra és újra bemutatjuk eredményeinket, azt, hogy mennyi "rom" épült az elmúlt hét évben.

 

A júliusi kongresszusnak gyors, de nem felszínes kritikai számvetést kell készítenie, elsősorban azonban a tartalmi és személyi megújulásra kell összpontosítania. Az energiánkat arra kellene fordítanunk, hogy rövid és középtávon megvalósítható kezdeményezéseket, a társadalom számára érthető és érzékelhető javaslatokat tegyünk, s újrafogalmazzuk az MSZP baloldali néppárt jellegét.

 

A párt egysége, kohéziója érdekében új típusú belső koalíció megkötésére lenne szükség – a néppárti jellegnek megfelelően – a különböző szellemi-politikai irányzatok, platformok, budapestiek, vidékiek, a régiók és a különböző szakterületek között. Ezt a koalíciót megtestesítheti az elnökség néhány régóta politizáló tagja, a Szocialista Platform eddig félreszorított vezető személyiségei (Szili Katalin, Baja Ferenc, Suchmann Tamás, Nagy Sándor), a fiatal nemzedék már bizonyított képviselői, a sikeres önkormányzati emberek, a szocialista polgármesterek, az országos politikában megjelenő, új hitelesítő arcok (pl. Gedei József, Veress József). Véget kellene vetnünk az 1998 óta egyre erősödő kontraszelekciónak. Az MSZP válságának legfőbb oka, hogy politikájában alig érvényesül a teljesítményelv. Az MSZP-ben sok a tehetséges ember, de nem képezik, s főként nem menedzselik őket, így képességeik nem egymást erősítik; éppen ellenkezőleg, a pártot megtestesítő személyiségek szürke masszában olvadnak össze. A párt személyzeti helyzetét a kisszerű háttéralkuk, újabban a pénzügyi körökhöz történő kétes kötődések, ezáltal az erőforrások birtoklása, az elfogadhatatlan összefonódások és nyomulások határozzák meg, nem a politikai teljesítmény. Egy versengő többpártrendszerben nem lehet más előrejutási mérce, mint a politikai tehetség, a teljesítmény, az erkölcsi fedhetetlenség, a társadalom megszólításának a képessége, a hitelesség. Az MSZP kommunikációs tevékenysége kritikán aluli. A szocialisták nyelvezetének se szaga, se bűze, megfogalmazásaik kétértelműek: "ha akarom vemhes, ha akarom nem". A fenti hiányosságok kiküszöbölése érdekében mielőbb létre kellene hozni az MSZP képző, továbbképző intézményét, a "Bibó Akadémiát", ami 20 éves adósságunk.

 

Osztottunk, vesztettünk

 

A magyar baloldal számára az elmúlt 7 év legfőbb tanulsága az, hogy sem a kádári–medgyessy típusú osztogatás, sem a 2006–2008 közötti neoliberális kurzus (lásd egészségügyi reform) nem járható út. Az ország számára mindkettő zsákutcának, az MSZP számára pedig végzetesnek bizonyult. Bármennyire joggal áhítottuk is az orvosok, a pedagógusok, a köztisztviselők fizetésének megemelését, a balliberális koalíciónak, Medgyessy Péternek, Kovács Lászlónak és Kuncze Gábornak fel kellett volna mérniük, mennyi adható reálisan a költségvetés egyensúlyára is figyelemmel. Nem szólva arról, hogy a jövedelmek növelését nem kötötték össze semmilyen követelménnyel, modernizációs kritériummal. Egy baloldali párt részéről megkerülhetetlen volt a rendszerváltozás szociális korrekciója. (Vigyázat, ez nem jelenthetett "jóléti rendszerváltást", ez egy üres populista fordulat volt!) Az osztogatás üteme, mértéke ellen azonban senki nem emelt szót a párton belül. A mára tőlünk elpártolt, vagy bennünket joggal bíráló közgazdász, politológus, médiaértelmiség sem! Az első száznapos programot a később mindent tagadó, mindent kárhoztató és pocskondiázó, az országot mentálisan szétromboló ellenzéki Fidesz is megszavazta.

 

Az MSZP 2002-ben osztogatott, 2006-ban kicsit visszavett ("nem fog fájni…"), aztán 2008-ban még jobban, 2009-ben pedig drasztikusan megszorított. Ennek következtében nemcsak a szocialisták szakmai, kormányzati hitelessége, hanem politikai identitása is megkérdőjeleződött. Az MSZP 2002-ben "kisember-párti" volt, 2008–2009-ben pedig a "kisemberektől" vett és vesz el relatíve sokkal többet, mint a "nagytőkétől", a bankoktól, a munkáltatói szférától. Ebben a politikában nem volt és nincs sem következetesség, sem baloldali identitás, még ha a gazdasági kényszerek egyértelműek, az egzigenciák könyörtelenek is. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a csalódott bázist megszédítette, elcsábította a populista Fidesz és a Jobbik, amelyek nálunk baloldalibbnak, szociálisan érzékenyebbnek mutatták magukat. Ezen nem lepődhetünk meg azért sem, mert a változásokról nem folytattunk a társadalommal érdemi párbeszédet és nem történt meg a 2002–2009 közötti tevékenységünk pozitívumainak következetes, egyértelmű bemutatása. Következtetéseim teljesen egybecsengenek Bauer Tamás szavaival: "A szocialisták (és a szabad demokraták) végzetes hibája nem az, hogy 2006 óta megpróbálják rendbehozni, amit az előző négy évben elrontottak, hanem a 2006 előtti elrontás... Nem három, hanem hét év politikájáról kell tehát mérleget készíteniük a szocialistáknak (és persze az SZDSZ-nek is)" (Ki a hibás, június 24.). Mindebből pedig még egy dolog következik: sem az osztogatásra épülő politika (nincs is mit osztani), sem az elitista, neoliberális reformkurzus nem járható út a számunkra. A modernizáció, a globalizáció, a versenyképesség, a szociális ellátórendszerek reformjának kihívásai megkerülhetetlenek, ezekre hiteles szociáldemokrata válaszokat kell kidolgoznunk. Haladéktalanul.

 

Az MSZP társadalomfelfogásának, politizálásának problémái messzire nyúlnak vissza. 1998 és 2002 között ellenzékben átaludta a négy évet, s nem készült fel a szociális alrendszerek, a struktúrák reformjára. Ehhez tanulmányoznia kellett volna más országok szociáldemokrata pártjainak gyakorlatát: a versenyképességet és a szociális ellátórendszerek folyamatos megújítását egyszerre biztosító skandináv és a – hozzánk talán nemcsak földrajzilag, hanem adottságaiban is legközelebbi – sikeres osztrák szociáldemokrata modellt, a finn oktatási megoldásokat s a Brit Munkáspárt megvalósult programjait. A "harmadik útnak" mi csak a felszínét néztük, annak is a tetszetős neoliberális, versenyközpontú jelszavait. Elsiklottunk a részletekben rejlő lényeg, a Tony Blair-i esélyteremtő politizálás újszerű struktúráiban rejlő baloldaliság felett. Nyilvánvaló, hogy egészen más az a közeg, amelyben nyugat- és észak-európai szociáldemokrata barátaink tevékenykednek, de a folyamatos reformképességüket, a struktúrákban való gondolkodásukat, a reformok társadalmi megvitatásával öszszefüggő módszereiket magunkévá tehettük volna, alkalmazkodva a hazai viszonyokhoz. Beleragadtunk az atyáskodó kádári osztogatásba. Bár itt is bánjunk csínján a leegyszerűsítésekkel! Hiszen az előző rendszer dinamizáló erejét is éppen a kisebb-nagyobb léptékű gazdasági reformok biztosították, a gmk-k, a háztáji bevezetése, kiterjesztése, a piacosodás, a vállalkozások fejlesztése.

 

Itt az idő…

 

Felül kell vizsgálnunk az MSZP egész politikáját. A hazai kis- és középvállalkozások helyett túlzottan a multinacionális cégek kiemelt támogatására alapoztuk gazdaságpolitikánkat – ami bizonyos mértékig persze elkerülhetetlen volt. Az elmúlt 20 év sem időben, sem tapasztalatokban nem volt elég arra, hogy az MSZP koherens szociáldemokrata gazdaságfilozófiát és – politikát dolgozzon ki, és azt a lehetőségek mértékében meg is valósítsa. Az MSZP gazdaságpolitikáját kényszerek, mégpedig hangsúlyosan politikai kényszerek determinálták – szövetség az SZDSZ-szel minden áron –, holott az SZDSZ gazdaságpolitikája teljességgel idegen egy valóban baloldali párttól. Ez az állítás ma már tényekkel, adatokkal egyértelműen igazolható.

 

A Fidesz nacionalizmusával szemben patrióta alternatívát kellene nyújtanunk. Nem hiteles annak a pártnak a kisebbségvédelme, a rasszizmus elleni fellépése, az Európa melletti elkötelezettsége, amely nem ad hiteles, érzelmileg átélhető válaszokat a többségi társadalom identitására, nemzeti elkötelezettségére, amely nem tudja összekötni a modernizációt, a szociális szolidaritást, a nemzeti értékelvűséget és az európai értékrendet. Égetően sürgős a romák integrációja, a magyar–roma együttélés feszültségeinek rövid és középtávú kezelése. Stratégiánk alapjául az 1997-es középtávú kormányzati romaprogram és az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 2001-ben elfogadott ajánlása szolgálhat. Az elvek mielőbbi tisztázása után gyakorlati lépéseket kell tennünk a "tüzek oltására".

 

Jellemző, hogy hét kormányzati év kellett ahhoz, hogy értékes időt vesztve, hosszas huzavonával felülvizsgáljuk a magyar szociális ellátórendszert. S még mindig bizonytalankodunk. Még mindig külső, balos és liberális hangadók, tanácsadók vádolják a frakciót "szegényellenességgel", sőt "romaellenességgel", s a párton, a parlamenti frakción belül is nagy a megosztottság, a tanácstalanság a rendezőelvek és a politikai tartalmak tisztázatlansága miatt.

 

Gyökeres átalakításra szorul egész vidékpolitikánk. Június 7. üzenete egyértelmű volt: a vidéki, a falusi, a kisvárosi megélhetés, a munkahelyek hiánya a rendszerváltozás húsz évének legnagyobb adóssága. A vidék és Magyarország problémáit tovább tetézi az elaprózott, fenntarthatatlan földbirtokszerkezet. Az elrontott kárpótlási rendszer miatt a költségvetésből évente kifizetett óriási összegű, 450 Mrd forint mezőgazdasági támogatásnak minimálisan az egynegyede a szektoron kívülre megy. Abból sem a gazdálkodók, sem a magyar vidék nem sokat profitál. Jellemző, hogy csak 7 év után kezdett egy szocialista miniszter (Szűcs Erika) végre komolyan foglalkozni az új típusú szövetkezések gondolatával: nevezhetjük faluszövetkezeteknek, szociális szövetkezeteknek, szövetkezéseknek, bioenergetikai, állattenyésztési, zöldség-gyümölcs termesztési és más szövetkezéseknek. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy ha nincs kormányzati segítség, országos, regionális, helyi módszertani tanácsadás, ha nem kezdődik meg haladéktalanul ezek szervezése az uniós források átcsoportosításával, akkor ellehetetlenül vidéken a megélhetés. E nélkül nem oldható meg, hogy minél több munkanélkülit integráljunk, visszavigyünk a munka világába. Az "Út a munkába" program jó irányba tett lépés, de csak a kezdet, csak a problémák töredékét enyhítheti.

 

Ha nem lesz más az egész baloldali politika, akkor fabatkát sem ér, hiába cseréljük le az MSZP akár teljes vezérkarát. Ha nem leszünk képesek megalkotni egy rendszerszemléletű, a szociális következményeket is átgondolni képes, új baloldali politikát, akkor az MSZP végveszélybe kerül, bárkik lesznek is a vezetői. 10 hónap – ha egyáltalán lesz még annyi idő a választásokig – kevés a konkrét lépések megtételére. Mégis el kell kezdenünk! Az Új Magyarország Fejlesztési Terv és az Új Magyarország Vidékfejlesztési Terv átalakításával, elindíthatunk, illetve felgyorsíthatunk egy komplex vízgazdálkodási, szövetkezésszervezési, élelmiszerfeldolgozó-ipari, bioenergetikai és néhány szélesebb értelemben vett zöldprogramot.

 

A reálisan kitűzhető cél, hogy a parlamenti mandátumok több mint egyharmadát megszerezzük, s ez is rendkívül nagy kihívás. Egyetértek Kéri Lászlóval, hogy ez nagyobb erőfeszítést igényel, mint a 2006-os választások megnyerése. Ehhez elszánás, kitartás, önbizalom kell. Eszterházy Pétert idézve: "Rosszul lehet játszani a pályán, de nyerni nem akarni nem lehet!" MSZP – újra – ébresztő! A baloldalra irgalmatlanul sok munka vár. Nincs egyetlen elvesztegetni való napunk sem.

Az MSZP elnöksége és a párt elitjének többsége hitelét vesztette június

7-én. Óriási az elmaradt haszon. Egy "beleállós kampány" nemcsak 1-2 európai parlamenti helyet hozhatott volna még, hanem mozgósíthatta volna a zsibbadt, apatikus pártbázist, felkészíthette volna a pártot az igazán fontos 2010-es megmérettetésre. Ennek elmulasztása szabotázsnál több: súlyos politikai mulasztás volt.